Kerékpáros zarándoklat a Millennium tiszteletére - 2000. július 22 - augusztus 14.

Makó - Róma

   

2000. július 22. és augusztus 14-e között 1700 km bicajozás után megérkeztünk az „Örök Városba”, Rómába. Miért választottuk Rómát? Az egész világ ünnepre készül. 2000 éve született Jézus Krisztus, 2000 éve létezik a kereszténység. Különleges kegyelem, hogy Magyarország ezer éve önálló állam, ezer éve keresztény, s hazánk szimbóluma a Rómából kapott korona. Minden összecsengett. Döntöttünk, a Millenniumot római kerékpáros zarándoklattal ünnepeljük. Adott volt a cél, meghatároztuk az útvonalat, s meghirdettük a túrát 1998 őszén. Közel két évet szántunk a felkészülésre.

Jöttek a jelentkezők, sikeresen pályáztunk, csak egy valami nem jött össze, a külföldi szálláshelyek. Több ajtón kopogtattunk; volt, amelyik ki sem nyílt, a másik csak résnyire. Úgy éreztem veszélyben a római út. Kezdtem elbizonytalanodni, amikor mégis minden megoldódott. Kik segítettek? Hazánk zágrábi, Szlovénia Budapesti nagykövetsége, trieszti, velencei, bolognai, firenzei konzulátusaink, vatikáni és római követségünk. Meleghangú, biztató, segítő leveleik megerősítést jelentettek. Június 1-4-e között három társammal bejártuk az útvonalat. Ekkor még négy szálláshely hiányzott. Hármat Gyulay püspökúr ajánlólevelével megoldottunk, a negyediket a trieszti konzulátus szervezte meg. A tanév végén 6 napos edzőtúrán vettek részt a Rómába készülők. 85-133 km-es távokat tettünk meg.

Megkötöttük a biztosítást, 24 napra elegendő élelmiszert vásároltunk, majd dobozokba rendeztünk. Komoly költségvetést készítettünk, majd 2-3 hét pihenő után július 22-én 6 órakor az iskola előtti téren találkoztunk. 12 kerékpáros, 2 kísérő autóval, 5 felnőtt (tolmács-videós, orvos, kisegítők). A csoportból 4-en cserkészek, 3-an cserkész tisztek. Elköszöntünk a szülőktől, Héjja Margit Alíz igazgatónőnktől – aki nagyon sokat segített – majd közös ima és Katona Pál esperes plébános áldása után elindultunk. Tápénál keltünk át a Tiszán. Ásotthalomnál Kiss Ferencre a szegedi erdők atyjára emlékeztünk. 16 órára érkeztünk Bajára, ahol Virág Tibor, a Szent László iskola tanára fogadott. Megtekintettük a városközpontot, majd misén vettünk részt. A bőséges vacsora után hamar elaludtunk. Ébresztő 5:15-kor. Kimentünk a Duna partra, a Türr emlékműhöz. Ez a férfi Garibaldi tábornoka, Nápoly kormányzója, de a békés építőmunkában - csatornák építése – is otthon volt. Mohácsnál keltünk át a Dunán. A Történelmi Emlékparkban Bagosi Attila 11. G-s tanuló tartott ügyes megemlékezést. Megtekintettük a Szársomlyó-i szoborparkot, majd a Siklósi várban pihentünk. Itt jegyezte  meg Fejes Árpád: - Tetszik tudni mi a legszebb a bicajoknál? – Mi? – Ahogy a magyar zászlót fújja a szél. (Mi elfeledkeztünk a zászlóról, Árpád nem.) Vajszlóra (120 km) 17 órára érkeztünk. Egri József plébános úr biztosított számunkra szállást. Másnap a barcsi ősborókás mellett vezette el az utunk.  (Hazafelé szomorúan vettük észre, hogy egy része leégett.) Utolsó bevásárlás a városban, majd irány Horvátország. Szembeszél, emelkedők, dombok, szemerkélő eső, majd egyre magasabb hegyek nehezítették utunkat. A szállásunk a Kamenitovac-i erdészházban volt (111 km), festői környezetben. Mögöttünk hatalmas erdőség, előttünk a Belovari medence, megvilágítva a lemenő nap sugaraitól. A szabadban vacsoráztunk, énekeltünk. Reggel sajnáltuk a szállást elhagyni, de várt minket Zágráb. Egyre nagyobb forgalom, füst, a városban többsávos út. Egy kicsit izgultunk. A gyerekek fegyelmezetten mentek, gond nélkül érkeztünk a szállásra. (94 km) Villamossal mentünk a belvárosba, megtekintettük a Jellasics szobrot, mely nekünk Pákozdot juttatta eszünkbe. A belváros gyönyörű. A Mária szobor, és a Szent István székesegyház után a régi városházát is felkerestük. Gyalog mentünk haza.

Reggel megbeszélést tartottunk a felnőttekkel, majd a gyerekekkel. Talán a kezdődő fáradtság, a szülői háztól való távolodás, az előttünk álló távolság volt az oka, hogy néhány esetben nem úgy szóltunk egymáshoz, ahogy ez elvárható lett volna. Vélemények, bocsánatkérés, közös ima után megnyugodva folytattuk utunkat. Szlovéniában jó ideig a Krka folyó mentén mentünk. Végtelenül tiszta. Felkerestük a karthauzi barátok kolostorát. Meglett az első defekt. Lekerült a követő kocsiról a tartalék kerékpár, s mentünk tovább. A fáradó gyerekeket a kocsiban ülő felnőttek váltották fel. 17 órára érkeztünk Sticnába. (131 km), ahol a Ciszterci rend vendégei voltunk. Bőséges vacsora után hangszeres és énekes próbát tartottunk a másnapi misére. Mikor Slavka nővér észrevette a hangszer és énektudást – erre csoportunk tudatosan készült – egy kis koncertet kért tőlünk. Bejött 15 szerzetes, és a gyerekek bemutatták tudásukat, reprezentálták a makói zeneoktatást. Nagy taps, közvetlen beszélgetés követte a produkciókat. Megtekintettük a kolostort, múzeumát, s meghívást kaptunk egy lelkigyakorlatra. Majdnem dél volt, mikor elindultunk Szlovénia fővárosa, az 55 km-re lévő Ljubjana felé. Gyönyörű hegyek, nagy meleg, hatalmas emelkedők. Mikor ezt Ruszkai Nóra meglátta, így szólt: Jaj, jaj most kezdődik a baj! Elfoglaltuk a szállást, vacsora után busszal mentünk a városba,  felmentünk a várba, felejthetetlen panoráma tárult elénk. Nem gondoltuk, hogy ezen a reggelen vár ránk az egyetlen komolyabb sérülés. Fölfelé mentünk lakott területen, lassan. Kerékpárút kezdődött. Valószínű, hogy későn érkezett a jelzés az elsőktől, nem volt megfelelő a követési távolság. L. Csilla nekiment az útpadkának, eldőlt. A trieszti kórházban tudtuk meg, hogy keze megrepedt. Könnyű gipsz került rá, 3 nap pihenő után már áthajtott az Appennineken. A sérülést azonnal kiértékeltük. Ha nem is beszéltünk sokat róla, a túravezetők, szülők, gyerekek is tudták, hogy ez az út óriási veszély. Éreztük, sokan imádkoznak értünk. Gyönyörű hegyek, rétek között mentünk.  Közelítettünk az olasz határhoz. Az ég beborult, 2-3 órán át esett az eső. Trieszt fölött már ömlött, nagy, hideg zápor verte a csoportot. A tengerből, városból semmit se láttunk, pedig hogy készültünk rá. Hosszú, meredek szerpentinen óvatosan ereszkedtünk le. H. János kolléga fékbogdenje elszakadt, cipőjével is fékezett. A szállásunk közvetlenül a tengerparton volt, 500 m-re a Miramare kastélytól. (119 km) Az eső közben elállt, a nap kisütött, a város fényben úszott. A trieszti konzulnőnk Anna Illy és munkatársa, Berecz Gabriella érkezett hozzánk. Beszélgetés, finom vacsora, ajándékozás követte egymást. Berecz Gabriella egész utunk során figyelemmel kísérte, segítette csoportunkat. Reggel megtekintettük a Miramare kastély csodálatos parkját. Erzsébet királynő is szívesen tartózkodott itt. Maradtunk volna mi is, de várt Santa Donna de Piave. (115 km) Csodálatos kilátás volt a tengerre, miközben a fiúk egy defektet javítottak. Jobbra esett tőlünk Doberdo, majd feltűntek az Alpok lenyűgöző vonulatai. Az Isonzó folyónál megálltunk, emlékeztünk egy értelmetlen háborúra, az elesett hősökre. Talán a kései olasz unokák fogadtak bennünket olyan szeretettel Piavéban, amelyet viszonozni alkalomadtán megtisztelő kötelesség. Reggel közös misén vettünk részt az olasz hívekkel. Horváth kolléga orgonán, Lengyel Orsolya fuvolán adta elő Schubert: Ave Mariáját, az áldozás alatt pedig mi énekeltünk Hudák Szabolcs gitárkíséretével. Mikor Enrico atya bejelentette, hogy a magyarországi kerékpárosok Rómába mennek, a hívek fergeteges tapssal köszöntöttek. Következett eddigi túránk fénypontja, Velence. A Doge palotát, majd a Szent Márk dómot tekintettük meg. Leírni lehetetlen, látni kell. A csoport egy része az óratornyot, többiek az Academia képtárat keresték fel. Páran Vaporettóval érkeztünk a parkolóhoz. Este ellenőriztük, javítottuk a kerékpárokat. Reggel elköszöntünk H. Szabolcs kollégától és menyasszonyától, sok levelet vittek haza. A 2. követő kocsival ezután Marika jött. Megindultunk Rovigo felé. Velence előtt Mestrénél óriási forgalom, de baj nélkül kiértünk a délre tartó autóútra. Néha láttuk csak a tengert a végtelenül sok kamiontól. Egész utunkról elmondhatjuk, hogy a kisebb, nagyobb autók egyaránt figyeltek csoportunkra. 18 órára érkeztünk meg Rovigoba. (115 km), ahol Ugo atya fogadott minket. Süteménnyel, gyümölccsel kínálta fáradt csoportunkat. Hétkor misén vettünk részt. Jó volt, hogy Ruszkai Nóra hol németül, hol angolul beszélt vendéglátóinkkal, ezáltal élőbb, közvetlenebb kapcsolat alakult ki közöttünk. A kommunikálással természetesen tanítványaink is éltek. Az út könnyű, a meleg nagy volt. Egy szakaszon a Pó folyó gátján bicajoztunk. Ilyen aszfaltborítás kellene a magyarországi gátakra is. 17 órára érkeztünk Bolognába. (105 km), a Pallaviccini kastélyba. Kétágyas, fürdőszobás szálláshely, bőséges vacsora tisztességes árért. Tudtuk, hogy másnap az Appennineken kelünk át. Két jó hír is várt ránk. Alíz nővér örömmel újságolta, hogy első érettségiző osztályunkból már 17 tanulót felvettek egyetemre és főiskolára. Csoportunk számára pedig megérkezett az engedély a pápai audienciára. Általános volt az öröm. Másnap reggel korán keltünk, hamar feltűntek az elénk tornyosuló csodálatos hegyek. Sok kerékpárossal találkoztunk, üdvözöltük egymást. Hajtottunk, hajtottunk, amikor Ábrahám Gizike megjegyezte: - Nincs ennek a hegynek teteje? Volt, felértünk.  Most kezdődött a neheze, az ereszkedés. Többször meg kellett állni, mert már nem bírtuk a fékezést.  119 km-t tettünk meg Firenzéig. Szállásunk a Via di Santa Martha Conventóban volt. Másnap reggel először az Accademiát kerestük fel.  Többször visszatértünk Michelangelo Dávid-jához, gyönyörködtünk az oltárképekben, festményekben, a márványból félig kibontott szobrokban. A dóm kívülről lenyűgöző, belülről egyszerűbb. Többen a toronyba is felmentek. Kár, hogy ennyire beépítették a környezetét. A Battistero bronzkapujához, Ghilberti alkotásához is többször visszatértünk. Az Uffizi képtár volt a nap fénypontja? Kétségtelenül. Ide Gyulay püspök úr ajánlólevelével soron kívül juthattunk be. Botticelli – Vénusz születése, Titziano, Tintoretto, Raffaelo festményei a művészet templomából nyújtottak ízelítőt. Megnéztük Donatello lovas szobrát, átmentünk a Ponte Vecchion Arnó fölött, bejutottunk a Pitti palota udvarára.  Fotót, videofilmet készítettünk itt is. A városban magyarokkal is találkoztunk. Mikor megtudták, hogy Rómáig kerékpárral megyünk, gratuláltak, ahogy kiderült, hogy vissza autóval, egy kicsit csalódottnak tűntek.  Másnap reggel irány Pisa (100 km) Firenze még szunyókált. Hirtelen az autópályán találtuk magunkat, majd kis utakon haladtunk.  Egyszer csak szembe jött velünk az egyik követő kocsi.  A társát kereste. Az autók és kerékpárosok nem mindig ott találkoztak, ahol megbeszéltük. Egy újságírónak feltűnt csoportunk, riportot készített velünk. 11-15 óra között langyos eső esett. Utunkat nehezítette, de kedvünket nem tudta elrontani. Feltűntek a Pisát körülvevő magasba szökellő hegyek. A lengyel származású Marco atya fogadta csoportunkat. Irány a város. Várfallal körülvett tér közepén elénk tárult a Ferde torony, Catedralle, Battistero. A nagy tér, zöld pázsit kiemelte az épületegyüttest. A templom belseje lenyűgöző. Csodálatos festmények, a szószék márványból. Mélységes áhítat vette körül csoportunkat. Elgondolkodtunk, imádkoztunk, hálát adtunk.

A reggeli mise után elhagytuk a középkori hangulatot árasztó Pisát, irány Venturino. (100 km) Szép fenyősoron vezetett az utunk. Nagy eső kergetett a fák alá. Épp egy katonai támaszpont előtt. Megnézték a videokamerát, majd célunkat megismerve gratuláltak utunkhoz. Végre megláttuk a tengert. Irány a víz. A meder alja sziklás, veszélyes, de ez most nem számított. Látni kellene az ilyen önfeledt viháncot. A hullámok a nagyobb fiúkat is úgy vitték, mint a falevelet a szél.  Szép várak, villák mellett haladtunk, újabb fürdés következett jó strandon. A távolban hatalmas hajók, vitorlások, majd Elba szigete – Napóleon száműzetésének helyszíne – tűnt fel. Csirillo atya vezetésével lelkes hívek fogadták csoportunkat. Az este kerékpárjavítással, főzéssel telt, majd alvás következett.

A bicajosok már reggel 7-kor úton voltak. Tudtuk, hogy a Mancanóig tartó 132 km-es szakasz nagyon nehéz lesz. Az első rész még sík, de aztán kezdődtek a véget nem érő emelkedők. A hegycsúcsra vezető emelkedő mindig meredekebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Az egyik előtt így szólt Bagosi Attila: - Béla bácsi! Nagyon meredek ez a hegy, a lányok miatt pihenőt kellene tartani. Én láttam, hogy az út a hegy lábánál balra elkanyarodik. Mikor ezt Attila megtudta, így szólt: „Talán nem is szükséges a pihenő, mehetünk tovább!”

A kocsik hol előttünk, hol mögöttünk. Ekkor már csak az egyik mobiltelefonunk működött.  A hangulat egyre feszültebb lett. Ezt egy bőséges ebéd tudta csak feloldani. Most már mindenki észrevette a táj páratlan szépségét, amit a hegycsúcsra, a felhők közé épült Manciano még fokozni tudott. Szűk utcák, lépcsők, szökőkút, vár, templom.

Időutazás a középkorba, majd találkozás az egyházközség 6 tagjával. Lucullusi vacsorában volt részünk, amit magyar ajándékkal, énekkel viszonoztunk. Másnap Vetralláig csak 83 km várt ránk. Pihenőnap lett. Félúton megálltunk és 3 órát lubickoltunk a Barbénai hegyi tóban. Kis sziget, rajta vár, vitorlások. Fürdőzők szinte csak mi voltunk.  Ide is jó volna visszatérni. A vetrallai szállásunk egyszerű és kemény volt, mint a beton. Az is volt. Reggel egyenes, kicsit sajgó derékkal ébredtünk, de mit számít ez, mikor ma megérkezünk Rómába. Fogytak az utolsó kilométerek. Azt mondják, Róma hét dombra épült. Jutott belőle még utunk utolsó szakaszára is. A déli pihenőnél egy kedves házaspár beengedett a kertjébe, hogy friss vízhez jussunk. Utolsó tartalékainkat felhasználva 1430-ra megérkeztünk Rómába a Tiber Campingbe. Egymás nyakába borultunk, talán sírtunk is, a torkunkat nagyon furcsa érzés szorongatta, szemünk homályos volt. Megcsináltuk, Istennek hála teljesítettük a millenneumi vállalásunkat. 1700 km-t bicajozva megérkeztünk az Örök városba. Elénekeltük a Himnuszt, s 17-en megittunk egy üveg Tokaji aszút. Ujjongó telefonálások haza, majd elfoglaltuk kényelmes szállásunkat. A bolt 20 méterre volt, a kis strand 100 méterre. A camping autóbusza viszi, hozza a nyaralókat a vasútállomásra. Végre úgy pakolhattunk ki, hogy a következő négy nap nem kell hozzányúlni. Bérletet váltottunk, majd időben lefeküdtünk, készültünk a másnapi pápai audienciára. A római szállást és a belépőt az audienciára, Tarr Pál vatikáni, Győri Enikő római nagykövetünknek köszönhetjük, amit Török Tamás úr adott át a Szent Péter téren. Ő az utunk során többször is érdeklődött csoportunk iránt. Nem tudtuk, hova szól a belépő. Nem győztünk csodálkozni, mikor kiemelt helyre értünk, 20 m-re II. János Pál pápa székétől. A Szent Péter tér méreteit tekintve ez több mint közeli. Mindenütt zarándokok ezrei. Feszült, boldog, reményteljes várakozás, majd ujjongás tör fel ezrek ajkáról, ahogyan feltűnik a helikopter. A pápai autó a hívek között halad, kinyújtott karok, elcsukló hang, ima, Isten földi helytartójától fogadjuk az áldást. A tanítást átéreztük teljes szívvel. A pápa köszöntötte a híveket: „Szeretettel köszöntöm a magyar zarándokokat Budapestről és a Szent István Katolikus Gimnázium tanulóit Makóról, akik kerékpárral érkeztek. Isten hozott benneteket, szeretettel adom rátok apostoli áldásomat. Dicsértessék a Jézus Krisztus.”

Tolókocsis betegek, ifjú házasok, miniszterek léphettek őszentsége elé. Arcuk egyféle érzést fejezett ki. A teret valamennyien más emberként hagytuk el. Az utunkról készített albumot Török Tamás úrék juttatták el II. János Pál pápához. Következő állomásunk a Vatikáni Rádió volt, ahol Vértesaljai László fogadta csoportunkat, beszélt munkájukról, bemutatta az épületet, együtt imádkoztunk a kápolnában. Riportot készített csoportunkról. Finom pizzázás után előbb az Angyalvárat, majd a Szentb Péter Bazilikát tekintettük meg. Elidőztünk Michelangelo Pietája előtt, gyönyörködtünk a festményekben, szobrokban, hálát adva azért, hogy itt lehetünk. A következő nap majdnem zsúfoltra sikerült. Előbb a Santa Maria Maggiore templomot tekintettük meg. Egyik oldalkápolnájában lévő Mária képről készült másolat a makói Szent István templom ékessége. A San Pietro in Vincoliban megnéztük az összefont láncot. Michelangelo Mózese megfogta tekintetünket. Ebéd a hátizsákból, majd a Forum Romanummal ismerkedtünk. Évezredes épületek, diadalívek között lépkedtünk. Constantinus diadalíve után mentünk a Colosseumba. Emlékeztünk az elpusztított keresztényekre, a hitüket életük árán is megvallókra.  Mennyivel könnyebb a mi életünk. Buszból láttuk a Circus Maximust, majd megtekintettük az olasz egységet szimbolizáló Victor Emanuel emlékművet. A kívülről egyszerű Pantheon belülről ragyogó, amit csak fokoz a kupola nyílásán beömlő napfény. Itt található Raffaelo és Victor Emanuel sírja. Jól jött a lazítás a trevi kútnál, amit egy finom fagyizás követett. A Lateráni Bazilika megtekintése után felbaktattunk a Spanyol Lépcsőn. Élményekkel tele, egy kicsit elfáradva értünk szállásunkra. Másnap a Borghere parkot és palotát kerestük fel. Egyik szebb, mint a másik. Az Isten áldotta tehetségek által készített csodás alkotások koncentrált gyűjteménye tárult elénk. A lányok Tiziano: Égi és földi szerelem című festményét keresték, de gyönyörködtünk még Caravaggio, Conova, Bernini, Veronese műveiben. Ezt a Szent Pál Bazilika megtekintése követte, majd az ókori Rómát bemutató makett múzeum. A nap zárása az osztiai tengerparton történt, jó hangulatban. Utolsó napunkat kezdtük meg Rómában. Mára egyetlen célunk van, a Vatikáni Múzeum megtekintése. Első benyomásunk: a bejárat előtt kígyózó óriási, fegyelmezett tömeg. Sok helyen csak a tömeg sodrása szerint lehett haladni. Tanítványaink figyelmét felhívtuk a Laokon szoborcsoportra, gyönyörködtünk a csodálatos folyosókban, a fiúk érdeklődve szemlélték a régi térképeket, lányaink a hatalmas faliszőnyegeket, festményeket. Ezt csak fokozták Raffaelo festményei, majd a mindent túlszárnyaló Sixtusi Káplona Michelangelo csodálatos alkotásával. Elköltöttük a maradék lírát. Hasznos ajándékot vettek gyermekeink szüleiknek. Rómáról, Vatikánról szóló könyv, naptár. A campingben bepakoltunk, ezután misén vettünk részt, lehetőség volt még egy kis strandolásra, kiosztottuk az úticsomagot, majd 22:30-kor 3 autóval elindultunk Magyarország felé, ahova hétfő hajnalban szerencsésen megérkeztünk. Hogyan zárhatom élménybeszámolómat. Első a hála. Istennek hála, hogy Jubileumi vállalását ez a kis csoport teljesíthette. Jelmondatunk most is élt: Mi eggyel mindig többen vagyunk. Köszönet mindazoknak, akik utunkat erkölcsileg, anyagilag is támogatták. Gyulay Endre püspök úr, Héjja Margit Alíz igazgató nővér, Katona Pál esperes plébános, Trefort Ágoston alapítvány, Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal GYIA – Mobilitas, Makó Város Önkormányzata és sok üzeme. Köszönet a szülőknek a bizalomért, s hogy ilyen gyermekeik vannak. Köszönet a fiúknak – lányoknak. Olyan dolgot tettek, amit elfelejteni sohasem fogunk! Köszönet a kerékpáros zarándoklat valamennyi felnőtt résztvevőjének.

 

   

Ruszkai Béla

Kerékpáros Baráti Kör

vezetője